A festői szépségű Hárskút a Szoroskő nyugati lejtőjén húzódik. Korábban közvetlenül a falun keresztül futott a Rozsnyói- és a Kassai medencét összekötő főút, a középkor óta ez adta a település jelentőségét. Mai napig büszkesége fenséges temploma, annak román kori hajója, ám a legújabb kutatások értékes középkori falfestményeket is feltártak, amelyekre Miskovszky V[iktor] már a 19. században felhívta a figyelmet.

Már több mint egy évszázaddal Hárskút legkorábbi írásos említése előtt, IV. Béla király 1243-as oklevele említ egy kolostort, amelynek helye a határleírás elemzése alapján éppen a mai Hárskút határában volt. IV. Béla magyar király okleveléből tudjuk, hogy a területet Fülöp és Detre ispánoknak adományozta a tatárok elleni harcban nyújtott segítségükért, mint más szolgálataikért az elhunyt Borsa ispán birtokát és néhány királyi birtokot is. Adománylevelében a határ leírása során említi a kolostort, amit Dubodel [Dubodiel – Trencséntölgyes] területével és a várral együtt az uralkodó kiemelt az adományok közül és sajátjának tartott meg.

Arról, hogy a mai Hárskút területén a középkorban kolostor állt, tanúskodik a falu mai temploma is. Tekintve román kori részének meglepő kiterjedését, nyilvánvaló, hogy nem egy egyszerű falusi templomról volt, hanem egy fenséges, méretei miatt jelentős, történeti szempontból rendkívül értékes építészeti teljesítmény.

E megállapítások alapján feltételezhetjük, hogy az eredeti templom az apátsághoz tartozott és a szerzetesek építtették. A régebbi szakirodalom állítása szerint ez az 1141-es alapítású ciszterci apátság. Azóta több történész rávilágított arra, hogy az apátságok összeírásának egyik bejegyzését valaki tévesen értelmezte, mások pedig – hitelesítés nélkül – átvették ezt az értelmezést. Falumonográfiánkban, amely egyelőre csak magyar nyelven jelent meg, bővebben foglalkozunk ezzel a témával.

Az írásos és egyéb adatok hiánya miatt nem tudunk biztos választ a kolostor egyházi rendi hovatartozása kérdésére (a bencéseké vagy a johannitáké volt-e). Azt feltételezhetjük, hogy az apátság a 13. században, de legkésőbb a 14. század elején megszűnt.

Hárskút évszázadokon át Torna megye része volt, amely egyházilag az esztergomi érsekséghez tartozott. A rozsnyói püspökség 1776-os alapítása után annak fennhatósága alá került. A templom titulusa Keresztelő Szent János, de eredetileg Szűz Mária tiszteletére szentelték, a patrónusváltásra 1662 után került sor, amikor a katolikusok a templomot visszakapták a protestánsoktól.

Levéltári források adataiból tudjuk, hogy a templomot 1721-ben, 1856-ban és 1894-ben jelentősen átalakították. A Lőcsei Állami Levéltár érdekes terveket őrzött meg a torony építésével és a templom átalakításával kapcsolatban 1853-ból. A torony akkor tervezett külalakja nem valósult meg.

1901-ben a Keresztelő Szent János templom felkerült Gömör építészeti emlékeinek listájára, és [ilyen minőségben] egész Gömörben is a legrégebbiek közé sorolhatjuk. Az 1983-as műemléki helyreállítás során láthatóvá vált eredeti (román kori) építészeti jellege. A [feltárás] felfedte a hajó nyugati részének mindkét oldalán a 15 méter hosszú falakat az eredeti ablakrésekkel (1 északi és 6 déli ablakot).

A régebbi szögletes falazaton kívül előbukkantak a templom gótikus időszakának addig ismeretlen elemei, mint a déli kapu, a szentély két gótikus ablaka, [továbbá] a sekrestye keleti falának kis gótikus ablaka. A templomhajó feltárt falazatának keletkezése a befalazott ablakokkal a 12. századra tehető.

A templom egyhajós építésű, sokszögletű szentélyzáródással, hozzáépített sekrestyével és elé épített toronnyal. A jelenlegi torony és a hajó 1894-ből származik. A legutóbbi, 19. századi átépítés tervezett dokumentációja jelez az északi oldalon egy eltűnt kápolnát, amit az 1990-es geofizikai mérés és a későbbi régészeti kutatás is igazolnak.

A szentély, a sekrestyéhez hasonlóan a 15. század elejére datálható. A szentélyt és a hajó hosszanti szakaszát elválasztó diadalív sarokpárkányos. A templomhajó sekély dongaboltozattal fedett, lunettás [íves] utalásokkal. Nyugati oldalán falazott orgonakarzat. Homlokzata sima [egyenes], csak a torony pszeudoromán kialakítású, falazott gúla záródású.

A templombelsőben, a sekrestye bejárata fölött, a mennyezet éle alatt Krisztus születését ábrázoló, 15 századi gótikus falfestmények láthatóak. Az északi falon, a mennyezet peremén szonda mutatta ki a gótikus falfestmény újabb, eredeti krisztológiai részletét, a három király imádását [Királyok imádását]. A szondázás a sokszög falán és a szentély déli falán is falfestményeket jelez.

Myskovszky Viktornak, a magyarországi műemlékvédelem egyik megalapozójának, fennmaradt rajzai megőrizték a szentély 14. századi képeit, úgy, ahogy az 1882-es rekonstrukció során voltak láthatóak. Myskovszky feljegyezte az értékes freskók állapotát, esetleges károsodásukat is. Sajnos, annak ellenére, hogy szándékában állt a freskók pusztulását megállítani, azok az utóbbi 100 év folyamán tovább károsodtak. Éppen a jelenlegi kutatás tárja fel ezeket a középkori falfestményeket.

A főoltár, a szószék és a mellékoltár is a templomberendezés része, amit a 19. század végén gróf Andrássy Dénes és neje, Franciska készíttettek. Ők színes vitrázsokat is rendeltek a szentélyablakokba.

A főoltár neogótikus, a középponti tabernákulum két oldalán horizontális kétszárnyas megoldással, amely a koragótikus középkori oltárok szentségházainak polikróm fafaragó stílusát követi. A csúcsos ívű árkád-szárnyak lapos fülkéiben a négy evangélista és két angyal domborműve, [kis]plasztikája kapott helyet. A tabernákulum csúcsára – utólag – Jézus Szíve domborművet helyeztek, az oltár menzájának két oldalán pedig két térdeplő, adoráló angyalalak domborműve látható. A 19. század végi szószék padlózatból és hangvető funkciójú baldachinos tetőből áll. A diadalív bal oldalán helyezkedik el. A diadalív déli oldalán elhelyezkedő mellékoltár szintén a 19. század 2. felében készült. Ez egy három részes oltárszekrény Szent István, Nepomuki Szent János szobrával és a Szent Család szoborcsoporttal. Ez is polikróm fafaragással készült. Az oltárokat és a szószéket egyaránt Július Fuhrmann [Gyula] faragó és aranyozó készítette a (budapesti eredetű) iglói műhelyben a 19. század második felében.